Javaslok, egy nagyon érdekes játékot, ha van valakinek kedve hozzá. Ez a játék arról szól, próbáljuk meg az ítélkezést felfüggeszteni egy órára, egy napra, egy hétre, egy hónapra, egy évre, aztán három évre, öt évre, tíz évre tizenötre, húszra, huszonötre, végül az egész életünkre.

Amikor rájövünk, hogy nem megy, mert megint ítélkeztem, akkor ne bánkódjunk egy másodpercet sem, kezdjük egyszerűen csak újra. Kezdjük el megint elölről, az egy nappal,  amikor az már jól megy, akkor jöhet egy hét vagy ha kevésbé jól megy az egy nap, legyen kezdésnek egy hét helyett, két nap, aztán három, négy, folytatva a sort folyamatosan egyre feljebb. Csináljuk ezt az egészet úgy, mintha le akarnánk szokni valami pusztító rossz szenvedélyről, és nyugodtan vegyük komolyan, mert az ítélkezés valóban egy pusztító szenvedély.

Én sokáig nem hittem el senkinek,  mennyire káros az ítélkezés, viszont mióta a life coach képzésünkbe beletettem egy könyvet a hozzáállás fontosságáról, "Attitudinális gyógyítás" címmel, a tananyagot újra  és újra olvasva megértettem belőle, hogy az ítélkezés valóban nagyon  pusztító dolog. Megértettem  azt is, hogy az ítélkezés sosem a másik emberről szól, hanem mindig rólam. Azért, mert a másiknak van száz tulajdonsága, amelyek közül én épp azokat veszem észre amik miatt ítélkezem. Ezek lehetnek jó, vagy rossz tulajdonságok, de amik bosszantanak tartósan bennünket másokban, rendszerint nem annyira jó tulajdonságok szoktak lenni.

Megértettem végre azt is, miért mondják a bölcsek,  hogy nekem tükör a másik ember, hiszen abból az óriási spektrumból, ami őrá jellemző, én azokat a dolgokat veszem csak észre, amikre érzékeny, és nyitott vagyok. Ezáltal valóban visszatükrözi belőlem a másik ember azokat a dolgokat, amelyek rám jellemzőek. Nagyon örülök ennek a megértésnek, remélem ezzel a megosztással sikerült mások megértéséhez is hozzájárulnom egy kicsit.